Megérkeztek a kismanók

Holnap lesz már egy hónapja, hogy megszülettek a gyönyörű kisszerelemim, hihetetlen hogy telik az idő, és az is, hogy azóta nem írtam ide egy árva betűt sem, de pótolom ígérem.

Szóval május elsején, ahogy terveztük:-) a 37. betöltött héten (Azt mondta a doki az utolsó kontrollon amikor kérdeztem mire számítsak, mikor szülünk, hogy már nincs sok hátra. Profin csinálom, hogy idáig kihordtam őket) megszülettek a kisfiúk: 

Szente Soma 19:23-kor 2490g 51cm-rel

Szente Áron 19:24-kor 2260g 49cm-rel

Végül császármetszéssel születtek, aminek azért örültem, mert nagyon féltem a szüléstől, főleg amikor a szülőszobán hallottam hogy kiabál mellettem egy nő,...a császár is eléggé megviselt, bár nem éreztem semmit, vagyis nem fájt, csak éreztem mindent, ami nagyon furcsa volt. Az altatóorvos nézte is milyen fejeket vágok műtét közben folyamatosan kérdezgette hogy fáj?

A Feri is bent volt velem, bár majdnem lemaradt. Úgy szólt a doki hogy hol van az apuka, hívják be, mert mindjárt megvannak a gyerekek:-)Somát le sem tudta fényképezni olyan gyorsan felmutatták és már vitték is el. Utána persze ment velük fürdetésre-vizsgálatra nehogy elcseréljék őket. Én meg addig kaptam egy kis nyugtatót és el is aludtam, mert kicsit bepánikoltam a végére, úgy éreztem nem kapok levegőt, de így jó is volt, hogy bealudtam. Mire felébredtem, már toltak ki a műtőből, addigra ott voltak az Anyáék és Lala is, meg Feri a friss képekkel-videókkal a gyerekekről, én meg azt sem tudtam még mi van, csak ébredeztem, és azt is sokadszorra tudtam csak megjegyezni, hogy melyikőjük milyen súllyal és hosszal született.
Az első éjszaka mondhatni szörnyű rossz és hosszú volt az őrzőben egyedül (mert a nővérke is eltűnt pár órára) azt sem tudtam mi van a gyerekekkel, én meg szomjas voltam és fáztam és csak mozdulatlanul tudtam feküdni, semmit nem éreztem, mintha lebénultam volna. Egy doktornő odajött még este, hogy kaptak infúziót inkubátorban vannak és megfigyelik őket.